A történet egy nevelőotthonban játszódik, ahol érzelmileg sérült gyermekeket látunk, akik valamilyen szörnyűségen estek keresztül: szülői bántalmazás, erőszak, egy családtag elvesztése. Mindenkinek saját szobája van, habár az ajtót sosem zárhatják be, mégis ez az a hely, ahol elmélyülhetnek saját, egyedi világukban, kedvükre alakíthatják a szoba hangulatát a falakra aggatott poszterekkel, fényképekkel.

A film kezdőjelenete mindent elárul arról, hogy mit is fogunk látni, nem köntörfalaz, rögtön bedob minket a mély vízbe, egyben az elvárásaink is hozzá tudnak igazodni a film hangulatához: négy a nevelőotthonban dolgozó fiatal sztorizgat a ház előtt kedélyesen, viccelődve, amikor hirtelen egy vörös hajú, szeplős srác ront ki a házból, kb 14 évesnek néz ki. A két tapasztaltabb nevelő rögtön a kissrác után szalad (Grace és Nate), míg a harmadik, aki újonnan veti bele magát ebbe a döbbenetes világba (Marcus), hezitálva követi őket. A kissrácot, Sammyt, kisvártatva leterítik a földre, miközben Nate megjegyzi, hogy szerinte rekordot döntött, és most sikerült a legmesszebb futnia a háztól, majd a megdöbbent Marcusnak tovább meséli a szorit, amit elkezdett még a ház előtt. Grace és Nate teljesen természetesen viselkednek Sammyvel, mintha mi sem történt volna, mintha nem produkált volna egy jelentőségteljes dühkitörést. Marcus a külső szemlélő, ő érzi azt, amit mi nézők, a jelenetet az ő szemén keresztül látjuk és érzékeljük, annak, ellenére, hogy nem ő áll a film központjában. Ő az a karakter, akivel együtt belemerülünk ebbe a kicsit sem kellemes világba, akivel együtt megismerjük a gyerekeket, akivel megszokjuk, hogy akármikor beüthet a ménkű, pl egy ártatlan játék közben egyszercsak ott találjuk magunkat, hogy az egyik gyerek egy baseball ütővel csépli a másikat. Ő a kontraszt, aki által még érzékelni tudjuk azt, hogy a nevelőotthonon kívül van egy másik világ is, ahol nem minden rossz, és nem minden gyereknek van rossz sora, éppen ezért nehéz számára beilleszkedni, mert mint utóbb megtudjuk, Grace is hasonló traumatikus élményeken ment keresztül, mint az ottani gyermekek többsége.

A film megkérdőjelezi a vér szerinti család létjogosultságát, és szembe is állítja Nate családjával, akiről megtudjuk, hogy nevelőszülőknél nevelkedett. A film egyik legmeghatóbb jelenete, amikor érett férfi létére képes elérzékenyedni, amikor megköszöni a nevelőszüleinek, hogy befogadták, és törődtek vele. Itt kell megemlítenem, hogy a film nem mentes ugyan a kliséktől, a Grace és Nate közti szerelmi viszony például már a film első pillanatában egyértelmű, a leánykérés időpontja szinte a jelenet elején kiszámítható volt. Gondoljunk azonban arra, hogy életünkben is milyen sok a klisé, karácsony nem múlik el anélkül, hogy egy-egy ismerős ne posztolná ki az eljegyzési gyűrűjét, vagy változtatná állapotát „eljegyezve”-re. Így ennek fényében megbocsájthatók az apróbb baklövésnek tűnő jelenetek.

Grace-ről, a film főhősnőjéről vajmi keves szó esett. Ő az, aki koordinálja a benti életet, és a többi ott dolgozót. Kemény, következetes csaj, aki fiatal kora ellenére totál higgadtan tudja kezelni a helyzeteket, és ahogy Marcusnak is megemlíti, ezeknek a gyerekeknek egy biztonságos környezetre van szükségük, nem arra, hogy úgy tegyenek, mintha a szüleik lennének. És valóban így van, tiszteletben tartja, ha valaki egyedül akar lenni, nem erőltet semmit, épp csak annyira próbál a gyerekek közelében lenni, ami nem zavarja őket, és pont ezzel nyeri el a bizalmukat.

A higgadt külső mögött azonban látszik, hogy valami nincsen rendben, és a rendező ezt nem is rejti véka alá, hiszen időről-időre Grace ujjaira fókuszál, ahogyan idegesen kapargatja őket. Ez egyértelműen a szorongás jele, a fusztrációé, amikor dühünket visszafojtva, magunkban kárt téve szüntetjük meg a feszültséget. Gyermekkorban nagyon gyakori ez a melléktevékenység, amit az otthoni stressz, erőszakos szülők, szigorú nevelés eredményez.

Grace azzal segít a legtöbbet, hogy nem veti a gyermekek szemére, ha nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően viselkednek, megpróbál beszélni velük mindarról, amin keresztül mentek, mégha nem is direkten, de egy dalszövegen, vagy történeten keresztül meghallgatja legmélyebb érzéseiket. És itt érünk el a történet kulcspontjára, a mindenkinek segítő Grace csupán önmagát képtelen túltenni gyermekkori traumáján, még párja, Nate segítségét sem hajlandó elfogadni, hiába kéri, hogy engedje be őt. A megoldást egy szintén bántalmazott kamaszlány, Jayden jelenti, aki emlékezteti mindarra, ami vele történt, és akinek elmondja mindazt, amiről addig csupán a rendőrök hallottak, amikor felnyomta az apját.

A történet a szülői felelősség körül forog: tönkretették a gyermeküket, nevelőotthonba zárják őket, amíg ők vidáman élik a saját kis életüket. Ez az a téma, ami mellett nem lehet elmenni, ami sajnos még mindig azt követeli, hogy megfilmesítsék, hogy ezáltal felhívják rá a figyelmet, és arra, hogy ezek a gyermekek lehet, hogy furák, és maguknak valók, és el kell őket különíteni a társadalomtól, mert olykor erőszakosak, és hirtelenek, azonban legbelül csak arra vágynak, hogy tartozzanak valahová és szeressék, elfogadják őket.

A filmet mindenképp érdemes megnézni, még akkor is, ha erről a témáról már több alkotás is született, hiszen az aura, amit teremt egyedi, elfogadó, szeretteljes, a néző úgy érzi, hogy ő is szeretne segíteni ezeken a gyerekeken, átérezzük a fájdalmukat, az örömüket, a dühüket. A színészi játék nagyszerű, főleg a Grace-t alakító színésznő Brie Larson alakítása kiváló, és a komoly, érzelemdús pillanatok mellett bőven akad olyan is, ami megmosolyogtat minket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.