„Blankának, Marikának és azoknak, akik mégis maradtak Odaát.” – a new york-i epizód kezdőmondata. Az Odaát, a film kezdetén egy be nem határolható térbeli egységet és az azzal járó azonosítatlan érzelmi töltetet jelent, mely ismeretlen mivoltából fakadóan viszolygást, kétségeket kelt a nézőben.

A társadalom jelentős hányada valószínűleg már elképzelte: milyen is lenne külföldön élni, a többségük nyilvánvalóan a fiatalok köréből kerül ki. Mindenki, aki gondolt már erre, sejti, hogy az élet külföldön sem olyan, mint az a rózsaszín szappanbuborék, amit hajlamosak vagyunk a boldogság metaforájaként értelmezni. A new york-i és a londoni epizódok zsenialitása abban mutatkozik meg, hogy lebontja azt a misztifikált, idealizált falat, amit saját magunk és az Odaát közé képzelünk, illetve azon túl, hogy a külföldi élet előnyeibe és hátrányaiba is betekintést nyerünk, rájövünk arra, hogy a kint élő magyarok, bizonyos tekintetben pont ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint mi, akik itthon maradtunk.

Egy másik országban, más kultúrában kétség kívül sokkal nehezebb érvényesülni, mint az itthon ismert közegben, ahol barátok és családtagok vesznek körül. Emellett, külföldön is meg kell küzdeni azokkal a gondokkal, melyek földrajzi helyzettől függetlenül hozzátartoznak az ember életéhez. Niki a rúdtáncos, akit a londoni epizód elején határozott, belevaló karakterként ismerünk meg, az egy órás játékidő végére nem a testét, hanem a lelkét csupaszítja le előttünk azzal a mondatával, hogy „Nem tudom, mi tenne boldoggá.”

Többek között ezzel a gondolattal mutat túl a film a saját maga általa előre definiált témáján. Erre már nem lehet azt mondani, hogy ez csupán egy dokumentumfilm az elvándorlásról, ez egy egész generáció látlelete. Azokat a fiatalokat mutatja be, akik töretlen lendülettel keresik a boldogságot, önmagukat, a valódi emberi kapcsolatokat, miközben a hihetetlen módon gyorsuló, egzisztencialista, értékválságban szenvedő világ sokszor kihúzza a lábuk alól a talajt. 

 A Frances Ha nem más, mint egy ízig-vérig 21. századi coming of age sztori. Főhősünk, Frances sok értelemben nevezhető nem mindennapi teremtménynek, azonban valahol mégis mindenki önmagára ismerhet benne. A történet során végigkövethetjük, ahogyan éretlen huszonévesből felnőtte válik, miközben végig önmaga marad, és ez egyáltalán nem könnyű, sőt irigylésre méltó teljesítmény, még akkor is, ha a film néhány pontján a fejünket vernénk a falba Frances viselkedése miatt, mert igen, néha illetlen, bárdolatlan, és egyáltalán nem veszi észre, ha valahol zavar.

Első ránézésre furcsának tűnhet, hogy ez a film nem tizenévesekről készült, akik végzős középiskolások, vagy a főiskola első éveit tapossák, pedig nekik sokkal jobban megbocsátanánk, hogy esetlenek, hogy nem tudják mit akarnak, vagy hogy az álmaikat kergetik. Egy 25-27 évessel szemben már teljesen más elvárásokat támaszt a társadalom, főleg az idősebb generáció, akik szerint a fiatalok csak lézengenek, és nincsenek terveik, egy élménykereső társadalomban azonban igencsak nehéz felnőni. Egyszerűen minden arra ösztökél, hogy kerüljük a felelősségvállalást és a problémák megoldását, mert az nehéz és nem szórakoztató. Ezzel egyébként nem csak fiatalok szembesülnek, azonban esetükben jelentkezik intenzívebben ez a probléma.

Egy egocentrikus társadalomban élünk, ahol az a lényeg, hogy az egyénnek jó legyen, hogy önfeledten tudjunk szórakozni, márpedig a szórakozás és a felelősségvállalás vagy a problémák megoldása nem járnak éppen kéz a kézben. Könnyű tehát elítélni a léha és bohóka Francest, azonban azt is látni kell, hogy manapság nem ő az egyetlen, aki ilyen és hasonló problémákkal küzd a húszas évei közepén. Az idősebb generáció pedig nyugodtan elgondolkodhat azon, hogy vajon kik nevelték fel ezeket az általuk céltalannak titulált fiatalokat.

A történethez visszakanyarodva, Francesnek teljesen megfelel gyermeteg élete, egészen addig, amíg barátnője úgy nem dönt, hogy elköltözik egy másik albérletbe, így Frances addig megszokott világa a feje tetejére áll. Elveszti azt az embert, aki addigi életének stabil része volt: akivel lakott, bulizni járt, aki megértette és elfogadta, akire támaszkodhatott, aki sokszor helyette is gondolkodott és felnőtt volt. Az például, hogy mennyire nem tud bánni a pénzzel, mi sem támasztja jobban alá, minthogy amikor egy kevéske összeghez jut, ahelyett, hogy félretenné, rögtön elkölti, pedig tisztában van vele, hogy nem tudja kifizetni egyedül az albérletet. Gyorsan talál azonban két srácot, akik befogadják és elnézik neki, ha csúszik kicsit a fizetéssel.

A karácsonyi ünnepeket otthon tölti a szüleinél: karácsonyfa díszítés, családi vásárlás, és minden ami ezzel jár. Ez a film azon pontja, amikor a nézővel nagyon élesen és nyersen láttatják azt, hogy Frances még gyerek, hiszen ennyi idősen nem a saját családjával kéne már ünnepelnie a karácsonyt, a saját házában?

Az ünnepek után nem létező táncoskarrierje is összeomlik, amikor egy irodai állást ajánl fel neki a társulat vezetője mondván, hogy táncosként nem tudja tovább foglalkoztatni. Frances ekkor kénytelen azzal szembesülni, hogy a valóság, és a fejében megalkotott kép teljesen mást mutatnak. Kezdetben persze nem tudja elfogadni a tényt, hogy sosem lesz belőle igazi táncos, mert nincs meg hozzá a kellő tehetsége, és inkább elmenekül, nem is foglalkozik ezzel, kitart álláspontja mellett.

Egy ilyen traumát nehéz feldolgozni, azonban Frances, a film végére megtalálja önmagát, és ez végre nem azt jelenti, hogy összejön egy szuper pasival, hanem azt, hogy sikerül megtalálnia azt a tevékenységet, amit egyszerre élvez, és amiben egyszerre tehetséges, hogy egy olyan helyen lakik, ahol mindig is akart. Ez talán nem is olyan sok, de éppen elég ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, és valójában mind ezt akarjuk, nemde? Lehet, hogy az ezt megelőző évek elvesztegetett időnek tűnnek, azonban az tagadhatatlan, hogy mind keresztülesünk ezen az időszakon, ki lassabban, ki gyorsabban, mindenki a saját ritmusában. A lényeg, hogy ne féljünk közben hibákat elkövetni, mint ahogy Frances sem, mert az élet ezzel jár.

A The first time, első ránézésre azok közé a filmek közé tartozik, amiket az ember azért indít el, hogy elaludjon rajta, vagy hogy háttérzajként hallgassa.  Én magam sem támasztottam nagy elvárásokat a film irányába. A sztori leírása alapján egy teljesen átlagos tini vígjátékra gondoltam, aminek a központjában természetesen a szüzesség elvesztése áll, az első szerelem, stb. Csupán abban reménykedtem, hogy nem lesz tele erőltetett, gusztustalan poénokkal, vagy túlzott mértékű szexuális utalásokkal.

A film evidens módon, mivel egy amerikai tini vígjátékról van szó, egy rendes kis házibuli képkockáival indít, az azonban üdítő, hogy a bikinis lányokat a medencében, a sörcsapot, a smároló párokat, és a biliárdasztalt csak pár képkocka erejéig kell elviselnünk, hiszen főhőseink: Dave és Aubrey, kint, az utcán bonyolódnak beszélgetésbe egymással, és nem véletlenül.

Egyikük sem tudja igazából, hogy mi késztette arra őket, hogy elmenjenek a buliban, csupán egy társadalmi nyomásnak tesznek eleget, amelyet saját generációjuk erőltet rájuk: egy tinédzsernek péntek este mindenképpen buliban a helye, hiszen ettől biztosan jobban fogja magát érezni. Aubrey például azt mondja azért jött el, mert abban reménykedett, hátha nevet egy jót, közben láthatóan semmi kedve az egészhez. Alaptermészetünknél fogva igényünk van a társas érintkezésre, viszont ez a momentum is rámutat arra, hogy a tinik világában ez az igény csupán a mainstream partizásban bontakozik ki, és ezen kívül kevés az olyan minőségi program, ami esetleg józanabb alapokra helyezné a találkozást. Ennek okán azok a fiatalok, akik befelé fordulóbbak, csendesebbek, tartalmas beszélgetést szeretnének folytatni, jobb híján belekényszerítik magukat/őket egy olyan helyzetbe, amiben nem érzik magukat teljesen komfortosan.

Visszatérve a sztorihoz, Dave reménytelenül szerelmes az egyik évfolyamtársába, és ehhez mérten egy reménytelenül romantikus beszéddel szeretné ezt a tudtára adni. Ő tehát az idealista, nem a földön járó, gyermeteg gondolkodású srác, aki abban a pillanatban ábrándulna ki az általa bálványozott csajból, amint az reggel tökéletesre sminkelt arc nélkül ébred fel mellette. Aubrey a szarkasztikus, megmondó karakter, aki görbe tükröt állít Dave -nek, és kiábrándítja, hogy ezzel a hozzáállással nem fogja megkapni, amit akar.

Egyikük sem új vagy formabontó karakter, sem a történet. Miben különbözik mégis ez a film a többi egytucat, hasonló alkotástól? Korábban is említettem, hogy a fiatalok, általában véve, a szórakozási lehetőséget egy zúzós kis bulival azonosítják, ez az elfogadott, menő vonulat, ebben a filmben azonban a karakterek is ráerősítenek arra az egymással folytatott párbeszéd során, hogy akkor érzik a legjobban magukat, vagy akkor a legboldogabbak, amikor el tudnak merülni a saját gondolataikban például vezetés közben, vagy egy kollázs megalkotásakor. Nagyon fontos, hogy ezzel megjelenítették azt a társadalmi réteget, amelynek igénye van arra, hogy egyedül legyen, és mer különbözni attól az elképzeléstől, amit a nagy átlag kívánatosnak tart. Főként az ilyen típusú filmekben az az érték, ha valaki hihetetlenül szociális beállítottságú: a buli lelke, kifogyhatatlan a viccesebbnél viccesebb sztorikból, feltöltődik a társasági élettől. Amennyiben az illető nem ilyen, a film végére biztos, hogy énekes válik belőle, vagy pár divatos ruhadarab által maga is menő lesz rengeteg baráttal. Csupán azt az egy dolgot felejtjük el, hogy senki nem vetkőzheti le hosszú távon az alapvető vonásait. Ezekben a filmekben viszont pontosan azt látjuk, hogy ahhoz, hogy társadalmilag elismertek legyünk, és elfogadottak, el kell sajátítanunk a kívánatosnak tartott személyiségjegyeket, dehát ez nem is túl nagy kérés, nem igaz?

Az egymással folytatott beszélgetésben megjelenik továbbá a kapcsolatok és a közösségi média, valamint a fejlett technológiák miatti elidegenedés motívuma. A Facebook és a Twitter megfelelő platformot nyújt ahhoz, hogy a feltöltött képek és szerelmes idézetek mennyiségével látszólag kommunikálni tudjuk a külvilág felé a kapcsolat minőségét, tartalmasságát. Online életünk nagy befolyással bír társadalmi megítélésünkre, egyre több időt töltünk a hálón, egyre több az online társkereső oldal, a valódi találkozások számát össze sem lehet hasonlítani az online chatpartnerek számával. A technológia egy oldalról természetesen nagyon hasznos, hiszen távol élő rokonok napi szinten tudnak egymással kommunikálni, az online találkozások számának növekedése azonban a valódiak visszaszorulását eredményezi, amely miatt Aubrey is kifejti agodalmát.

A történet persze teljesen kiszámítható, a két főszereplő két napi ismeretség után egymásnak esik, majd szakít, majd újra összejön. A szokásos jellemfejlődés is megtörténik: Aubrey rájön arra, hogy hiába tiltakozik, és veti meg a szerinte romantikusan csöpögő párokat, ő sem tud máshogy viselkedni, mert teljesen normális ha kézen fogva sétál egy pár, illetve Dave is realizálja, hogy a valóság sokkal bonyolultabb, mint az a leegyszerűsített modell, amit a fejében kialakított.

Mindent egybevéve egy kellemes vígjátékról van szó, amely ugyan tele van klisékkel, és már számtalanszor látott karakterekkel, azonban elmondhatja magáról, hogy gondolatokat közöl jelenlegi társadalmunkról, a fiataloknak üzen magukról.

A történet egy nevelőotthonban játszódik, ahol érzelmileg sérült gyermekeket látunk, akik valamilyen szörnyűségen estek keresztül: szülői bántalmazás, erőszak, egy családtag elvesztése. Mindenkinek saját szobája van, habár az ajtót sosem zárhatják be, mégis ez az a hely, ahol elmélyülhetnek saját, egyedi világukban, kedvükre alakíthatják a szoba hangulatát a falakra aggatott poszterekkel, fényképekkel.

A film kezdőjelenete mindent elárul arról, hogy mit is fogunk látni, nem köntörfalaz, rögtön bedob minket a mély vízbe, egyben az elvárásaink is hozzá tudnak igazodni a film hangulatához: négy a nevelőotthonban dolgozó fiatal sztorizgat a ház előtt kedélyesen, viccelődve, amikor hirtelen egy vörös hajú, szeplős srác ront ki a házból, kb 14 évesnek néz ki. A két tapasztaltabb nevelő rögtön a kissrác után szalad (Grace és Nate), míg a harmadik, aki újonnan veti bele magát ebbe a döbbenetes világba (Marcus), hezitálva követi őket. A kissrácot, Sammyt, kisvártatva leterítik a földre, miközben Nate megjegyzi, hogy szerinte rekordot döntött, és most sikerült a legmesszebb futnia a háztól, majd a megdöbbent Marcusnak tovább meséli a szorit, amit elkezdett még a ház előtt. Grace és Nate teljesen természetesen viselkednek Sammyvel, mintha mi sem történt volna, mintha nem produkált volna egy jelentőségteljes dühkitörést. Marcus a külső szemlélő, ő érzi azt, amit mi nézők, a jelenetet az ő szemén keresztül látjuk és érzékeljük, annak, ellenére, hogy nem ő áll a film központjában. Ő az a karakter, akivel együtt belemerülünk ebbe a kicsit sem kellemes világba, akivel együtt megismerjük a gyerekeket, akivel megszokjuk, hogy akármikor beüthet a ménkű, pl egy ártatlan játék közben egyszercsak ott találjuk magunkat, hogy az egyik gyerek egy baseball ütővel csépli a másikat. Ő a kontraszt, aki által még érzékelni tudjuk azt, hogy a nevelőotthonon kívül van egy másik világ is, ahol nem minden rossz, és nem minden gyereknek van rossz sora, éppen ezért nehéz számára beilleszkedni, mert mint utóbb megtudjuk, Grace is hasonló traumatikus élményeken ment keresztül, mint az ottani gyermekek többsége.

A film megkérdőjelezi a vér szerinti család létjogosultságát, és szembe is állítja Nate családjával, akiről megtudjuk, hogy nevelőszülőknél nevelkedett. A film egyik legmeghatóbb jelenete, amikor érett férfi létére képes elérzékenyedni, amikor megköszöni a nevelőszüleinek, hogy befogadták, és törődtek vele. Itt kell megemlítenem, hogy a film nem mentes ugyan a kliséktől, a Grace és Nate közti szerelmi viszony például már a film első pillanatában egyértelmű, a leánykérés időpontja szinte a jelenet elején kiszámítható volt. Gondoljunk azonban arra, hogy életünkben is milyen sok a klisé, karácsony nem múlik el anélkül, hogy egy-egy ismerős ne posztolná ki az eljegyzési gyűrűjét, vagy változtatná állapotát „eljegyezve”-re. Így ennek fényében megbocsájthatók az apróbb baklövésnek tűnő jelenetek.

Grace-ről, a film főhősnőjéről vajmi keves szó esett. Ő az, aki koordinálja a benti életet, és a többi ott dolgozót. Kemény, következetes csaj, aki fiatal kora ellenére totál higgadtan tudja kezelni a helyzeteket, és ahogy Marcusnak is megemlíti, ezeknek a gyerekeknek egy biztonságos környezetre van szükségük, nem arra, hogy úgy tegyenek, mintha a szüleik lennének. És valóban így van, tiszteletben tartja, ha valaki egyedül akar lenni, nem erőltet semmit, épp csak annyira próbál a gyerekek közelében lenni, ami nem zavarja őket, és pont ezzel nyeri el a bizalmukat.

A higgadt külső mögött azonban látszik, hogy valami nincsen rendben, és a rendező ezt nem is rejti véka alá, hiszen időről-időre Grace ujjaira fókuszál, ahogyan idegesen kapargatja őket. Ez egyértelműen a szorongás jele, a fusztrációé, amikor dühünket visszafojtva, magunkban kárt téve szüntetjük meg a feszültséget. Gyermekkorban nagyon gyakori ez a melléktevékenység, amit az otthoni stressz, erőszakos szülők, szigorú nevelés eredményez.

Grace azzal segít a legtöbbet, hogy nem veti a gyermekek szemére, ha nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően viselkednek, megpróbál beszélni velük mindarról, amin keresztül mentek, mégha nem is direkten, de egy dalszövegen, vagy történeten keresztül meghallgatja legmélyebb érzéseiket. És itt érünk el a történet kulcspontjára, a mindenkinek segítő Grace csupán önmagát képtelen túltenni gyermekkori traumáján, még párja, Nate segítségét sem hajlandó elfogadni, hiába kéri, hogy engedje be őt. A megoldást egy szintén bántalmazott kamaszlány, Jayden jelenti, aki emlékezteti mindarra, ami vele történt, és akinek elmondja mindazt, amiről addig csupán a rendőrök hallottak, amikor felnyomta az apját.

A történet a szülői felelősség körül forog: tönkretették a gyermeküket, nevelőotthonba zárják őket, amíg ők vidáman élik a saját kis életüket. Ez az a téma, ami mellett nem lehet elmenni, ami sajnos még mindig azt követeli, hogy megfilmesítsék, hogy ezáltal felhívják rá a figyelmet, és arra, hogy ezek a gyermekek lehet, hogy furák, és maguknak valók, és el kell őket különíteni a társadalomtól, mert olykor erőszakosak, és hirtelenek, azonban legbelül csak arra vágynak, hogy tartozzanak valahová és szeressék, elfogadják őket.

A filmet mindenképp érdemes megnézni, még akkor is, ha erről a témáról már több alkotás is született, hiszen az aura, amit teremt egyedi, elfogadó, szeretteljes, a néző úgy érzi, hogy ő is szeretne segíteni ezeken a gyerekeken, átérezzük a fájdalmukat, az örömüket, a dühüket. A színészi játék nagyszerű, főleg a Grace-t alakító színésznő Brie Larson alakítása kiváló, és a komoly, érzelemdús pillanatok mellett bőven akad olyan is, ami megmosolyogtat minket.